A Világok közti Világ (Béta fázisú FRPG)
 
HomeCalendarGy.I.K.KeresésTaglistaCsoportokRegisztrációBelépés

Share | 
 

 -=Saltusi Fejvadászok=-

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Gemorick
Admin
avatar


Adatlap
Rang: Saltusi Lovagrend nagymestere
Mana:
1200/800  (1200/800)
Játékmód: Ádáz

TémanyitásTárgy: -=Saltusi Fejvadászok=-   Pént. Júl. 24, 2015 10:01 pm



Saltus, a legtöbb más világhoz viszonyítva, elég kicsi. Főleg, mivel az egyetlen civilizáció, aki magáénak tudhatja ezt a vidéket, egy olyan Európa nagyságú kietlen alföldön található meg, gigászi hegyek fenyegető koszorújában. Az alföld neve Achroch (a saltusi nyelvben a ch kemény h-ként ejtendő), és nem igazán nevezhető termékeny síkságnak. A földje hol agyagos, hol szikes, de sehol sem igazán alkalmas a növénytermesztésre. Csupán pár igen makacs gaz tud megkapaszkodni a kavicsos talajrétegben, és ezeknek is jelentős hányada mérgező. Ezen szerény vegetáció nem sok állatot csábít. Honos itt a négyszarvú kappari bak, a bivalyra hajazó emerár, és a kölyökkutya méretű őzféle, a fürkéc. Békés növényevők mind, és a sziklákon megtelepedett zuzmókon, vagy a göcsörtös sárgafűz friss hajtásain élnek. Soraikat csupán a hosszúlábú rákászróka ritkítja, és azok sem merészkednek fel magasan a hegyekbe, ahol még a kappari és az emerár simán megveti a patáját. Cserébe a hegy barlangjaiból eredő, tisztavizű hegyi patakokban rengeteg áttetsző bőrű hal, és üvegrák él, ami nem csak a ragadozóknak, hanem a helyi lakosoknak is remek élelemforrást jelentenek. Sajnos, az ízük meglehetősen pocsék. Ráadásul telente befagynak a patakok, és a halak száma is erősen ingatag.
Felmerülhet a kérdés, hogy a saltusiak miért nem választottak maguknak ideálisabb lakhelyet. A válasz történetesen igen egyszerű: nem volt. Saltuson leginkább hegyek találhatóak. Ahol nem hegységek, ott kősivatagok, kavicsos lapályok, esetleg mélységes szurdokok uralják a tájat. Fekete bazalt, sápatag kénkő, fakó hegyikristály rögök, és ónix homok, ameddig csak a szem ellát. A természet nyilvánvalóan esélyt sem akart adni az életnek ezen a tájon. Nos, a saltusiak mindig is szerettek rácáfolni az elvárásokra. Hiába a kevés élelem, a meleget hírből sem ismerő, monotonon hűvös klíma, a komor és elutasító sziklák, a saltusi civilizáció felütötte a fejét, mint gaz a kavicsok között. A legrégebbi mítosz, amelyet máig minden saltusi ismer, egy összetartó, apró közösségről szólnak, akik az életükért vívnak háborút a hegyekkel. Saját kezükkel vájtak járatokat a kőkemény bazaltba, fellelték, és saját fegyvereikké tették a hegyek szívét és tüdejét. A hegyek bosszúból árnyékukkal elfojtották a növényeket és állatokat, hogy éhen haljanak a szemtelen paraziták akik ellenállnak nekik. Cserébe a nép a hegyek vérét kezdte szívni, az érceket és köveket saját tetszésük szerint formálták. A hegyek kőzuhatagokkal, bányagázzal, földrengésekkel, és a semmiből megnyíló szakadékokkal tizedelték az ellenfeleiket. De a hegyek belseje csak fogyott és fogyott, míg végül Achroch nyugati határánál álló utolsó hegy is végtelen álomba szunnyadt, beletörődve a saltusiak győzelmébe. Hogy a hegyek valójában mennyire voltak ellenségesek, azt mára nem tudjuk, viszont az egészen biztos, hogy a saltusiak az évek alatt bonyolult és szerteágazó alagútrendszert vájtak a mélyükbe, és mára csaknem kimerítették a gazdag kékvas bányákat. A saltusi nép életét a hegyekhez kötötte, de soha nem hagyta el igazán a napfényt. A csúcsok árnyékában éltek, először kötőanyag nélkül egymásra rótt kövekből emelt kunyhókban, majd fagerendás, két emeltes kőházakban. Csakhamar, ha nem is virágzó, de szépen gyarapodó telepek jöttek létre a tárnák lejáratainál. Élelmet a folyók adtak, a puszpánggomoly ültetvények, és a barlangokban tenyésző gombák. Csakhamar fellendült a fémművesség, és III. Atcar király idejére kilépett a földművelés árnyékából, ekék, boronák és ásók helyett a finommechanika és a fegyverkészítés felé fordult. Ennek két oka is volt: az egyik a szürke lőpor felfedezése, a másik a geliárok elterjedése volt.
A geliarok a Achroch keleti hegyvonulatának természetes cseppkőbarlangjaiban életek, és idejüket leginkább egymás gyilkolásával töltötték, amíg nem találtak egy jobb életcélt: a saltusi bányászok mészárlását. Ezek a pikkelyes, emberméretű teremtmények a legsötétebb tárnákban szerettek tanyázni. Végtagjaik hosszúak és erősek voltak, ujjaik ágszerűek, karmaik olyan kemények, hogy saját üregeket vájhattak maguknak a sziklákba. Fejük hosszúkás volt, arcuk nyomott, fogaik kuszák. Tömpe orruk felett két-két ívelt fekete szempár kémlelte a vaksötétet. Főleg szaglásuk alapján tájékozódtak, és sajnos csak ritkán vétettek célt.  Mikor a keleti hegység bányáit összekötötték a többi tárnával, a geliarok elözönlötték a bányahálózatot. A fenevadak portyázása rengeteg áldozatot követelt. Hamar rájöttek, hogy a kés vagy kard igen kevéssé hatékony a geliarok ellen, és a bányászcsákánnyal is nagyon közel kellett jutnia hozzájuk, hogy betörjék a koponyájukat.
Mikor a hegyvonulaton túlra indult felfedezők visszatértek a robbanó szürke porral, amit az északi mezsgye szakadékai mélyén leltek, először gránátként igyekeztek bevetni a lények ellen. A módszer igen hatékony volt, de a legtöbb esetben a beomló tárna a saltusiakat is maga alá temette. Csak öt év múlva állt elő egy Achroch ach Andari kovács az első puskával. A fegyver leginkább a korai kanócospuskákhoz volt hasonlatos, és még eléggé hajlamos volt felrobbanni. Hamarosan azonban újabb és újabb konstrukciók követték, a geliarokkal pedig végül pár hét alatt leszámoltak. A fegyverkészítés csillaga azonban nem áldozott le az ellenfél pusztulása után sem. A technika egyre finomodott, de nem rugaszkodott el a finommechanika talajáról. A keréklakatos puskák megjelenését csakhamar az első órák követték, amik sikeresen váltották fel az ónixporral működtetett időmérő tartályok. A kovácsok nagy része hamarosan filigrán fogaskerekekkel és rugókkal kezdtek foglalkozni, a másik felük pedig a puskák és pisztolyok tökéletesítésével foglalkozott. Csodálatos felhúzható szerkezetek, és halálos lőfegyverek kerültek ki a fémművesek keze alól, de ezek leginkább a szórakozást és a vadászatot szolgálták hosszú ideig. Egész pontosan a portál felfedezéséig.
Azt, hogy a portál mióta volt ott az északi mezsgye egyik elhagyott sziklasivatagának közepén, senki nem tudja, de amikor a felfedezőcsapatok rábukkantak, megváltozott Saltus történelme. A csodás vidékekről szóló mesékkel érkező felfedezőket hitetlenkedő reménykedéssel fogadták, és csakhamar csapatok indultak a portálhoz. Az első pontosan dokumentált csapatos átlépés a Hegy alvásától számított ezekettőszázhetvenedik évben történt, az év Holdtalan ciklusának hatvankettedik napján.
Domhan maga az ígéret földje volt a saltusiaknak, de nem felejtették el a bányákban beléjük ivódott óvatosságot. Akkoriban még nyugodtabb volt a köztes világ, és természetesen nem nagy feltűnést keltett egy új nép pár tagjának megjelenése. Saltusból egyre másra érkeztek hosszabb-rövidebb időkre csapatok, és meglepő módon viszonylag hamar elfogadták a többi világ létezését, és lakóiknak létjogosultságát Domhanon. Bár megvolt a késztetés, nem próbálták meg erővel kisajátítani a földet, és nem csak azért, mert belátták, hogy nem lenne esélyük a békés övezet összes lakója ellen, hanem mert bőven megelégedtek azzal is, hogy engedélyt kaptak vadászni a világ erdeiben. Soha olyan gazdag zsákmánnyal, annyi ismeretlen és ízletes állattal nem tértek vissza vadászok Saltusra, mint az első csapatok tagjai. Mint kiderült, a puskáik, és lövészi tudományuk kiemelkedőnek számított akkoriban Domhanon, úgyhogy előbb-utóbb kisebb szívességekre is megkérték a rendszeresen érkező saltusiakat. Nem intéznék-e el, a nyugati erdőségben kóborló belvarikot, ami az Amerioni portálon szökött át? Vagy a szemétdombok közt ólálkodó bicegéreket? Esetleg, ha már nagyon ráérnek, azt a csapat banditát, ami a Temarieni kerület peremvidékén portyázik?
A saltusiak kisebb-nagyobb ellenszolgáltatások ellenében készségesen segítettek. Előbb utóbb annyira természetessé vált, hogy a rendzavarókat, vadállatokat, gyilkosokat és haramiákat ők intézik el, hogy már valószerűtlennek tűntek az idők, amikor a saltusiak még nem voltak jelen.
Mivel időközben a kékacél lelőhelyek is erősen megfogyatkoztak, egyre több saltusi költözött végleg Domhan területére, és mivel a bányászáson kívül máshoz nem értettek, rendfenntartói szerepet vállaltak az egyre növekedő városban. Úgy százötven évvel a portál meglelése után, IV. Atrechon király, öccsét, Acstort Domhanba küldte azzal a paranccsal, hogy hozzon létre állandó bázist, és alapítsa meg a mai napig fennálló Saltusi Lovagrendet. Acstor lett az első nagymestere a szervezetnek, amely most már több mint hétszázötven éve működik Domhanban, és elsődleges célja a kártékony lények, gyilkosok, rablók és egyéb törvényszegők üldözése. A rend története eléggé hullámzó. Egyszer az igazság bátor lovagjaiként, másszor könnyen bérgyilkosságra kapható fejvadászként voltak jelen az utcákon. Nem csoda, hogy ma már senki sem Lovagrendként emlegeti őket, hanem saltusi Fejvadászokként ismeri mindenki a sötét köpenyes, puskákkal felszerelkezett alakokat.
A legnagyobb változás azonban nem a mentalitásukban állt be, hanem inkább a fegyverzetükben. Mikor először léptek a semleges világ földjére, csupán a saltusi lőpor volt birtokukban, de Domhanban ennél sokkal jobbat szereztek. Mint köztudott, a kromatoknál két elementáris kristály birtoklása törvénybe ütköző, és mint minden bűnözőre, az efféle lényekre is vehemensen vadásztak a saltusiak. Kezdetben mérsékelt sikerrel vették fel ellenük a harcot, de miután az első párat leterítették, rájöttek, hogy bizony a kristályokat a maguk módján ők is felhasználhatják.  Így születtek meg a ma is ismert saltusi puskák, amikben puskapor helyett a kristályok szolgálnak hajtóanyagként. Legszívesebben a tűz és levegőkristályokat használják fel, hiszen előbbi nagy erejű robbanást, utóbbi pedig hangtalan lövést biztosít. Gránátjaikat és pisztolyaikat ugyancsak töltik velük, de a többi elem kristályait sem vetik meg, hiszen például a fény elemi erejével elvakított támadó ugyan olyan könnyű célpont, mint az, aki egy sötétgránát robbanása után beálló éjszakai feketeségben nem lát semmit.
Domhan központjától nem messze magasodó fellegvárnak is beillő tornyuk alatt, ahol a mindenkori nagymester székel, több termet töltenek meg a törvényszegőktől megszerzett kristályok, és minél több kerül a Fejvadászok birtokába, annál könnyebben gyűrik le a többi, még szabadon bóklászó ellenfelüket. Persze, a kristályokat nem tartják mind egy helyen, évente háromszor szigorú ellenőrzés alatt több ládányit szállítanak vissza a szülőhazájukba, ahol a fegyvergyártás mellett az újoncok kiképzéséhez is szükség van rájuk. A saltusiak, akik a bányászat vagy a kovácsmesterség helyett a Rend Lovagjai szeretnének lenni, kerek tíz évig képzik magukat az őshazában, mielőtt Domhanba kerülhetnének egy képzett Fejvadász mellé először fegyverhordozónak, majd két év után tanonci szintre léphetnek, végül huszonöt éves korukra elérhetik a vadászi rangot. A hierarchia persze szigorúan szervezett, és az előrejutás nem egyszerű. Rengeteg kiválóan végrehajtott küldetést kell felmutatni, hogy valaki először csapatvezető, majd kapitány, elöljáró, esetleg félvezér lehessen. A félvezérek közvetlenül a nagymester alatt állnak, a legmegbízhatóbb, legtehetségesebb lovagok közül kerülnek ki. A rend nagymesterének tartoznak csak elszámolással, és a kisebb ügyekben az ő szavuk is elegendő, azonban minden jelentős dolog a Nagymester döntésén áll vagy bukik. A rend jelenlegi nagymestere Gemorick Tranavalos, az előző Nagymester Averick Tranavalos második fia, aki apjához hasonlóan azon munkálkodik, hogy újra régi fényében tündököljön a Saltusi Lovagrend.

Akármilyen mostoha szülőföld is volt Saltus, a fejvadászaink ma fele olyan hatékonyak sem lennének, ha nem innen származnának. A sötétben töltött évszázadok alatt a saltusiak szeme igen fényérzékennyé vált, így éjszaka is olyan jól látnak, mint mások verőfényben. Mozgékonyak, és erősek, nem csak a nehéz életmód miatt, hanem azért is, mert izmaik leginkább az emberi szívizomhoz hasonlatosak, így hatékonyabban és nagyobb erőt tudnak kifejteni, anélkül, hogy hamar elfáradnának. Reflexeik gyorsak, érzékszerveik, főleg a hallásuk éles. A mágia semmiféle ágazatát nem képesek gyakorolni, ezért nem is tudnának az elementáris kristályok kötődni hozzájuk.
Külsejükre igencsak rányomta a bélyegét a félhomályban leélt életük. Bőrük sápadt, de vastagabb, érdes. Nem túl magasak, viszont erőteljes felépítésűek, válluk széles, kezeik nagyok. Igen nagy súlyokat bírnak el egyedül is, közelharcban, de akár kocsmai verekedésben is ijesztő ellenfelek. Egy túl erősre sikeredett balegyenes, és a másiknak oda is a fél szeme. Vígan állíthatjuk, hogy a nyers erő dolgában csak egy laestat tudja lekörözni őket.
Az igazság az, hogy a saltusiak semmiféle más tekintetben nem kiemelkedőek különösképpen, azonban ezt igyekeznek ellensúlyozni a lőfegyverekkel és a mágiaálló kékacélból készült könnyű vértek viselésével. Páncélzatukat egyébként a rend köreiben kötelező bő ujjú ing és köpeny alá rejtik. Egyenruhájuk minden darabja szénfekete a csizmától a széles karimájú kalapig, olyannyira, hogy kapitányi rangtól felfele a késpengéket és a puskacsöveket is kötelező kormozni. Mivel a saltusiak mind sötét hajúak és szeműek, egészen egységes monokróm így a megjelenésük.
Ahhoz képest, hogy a saltusiak alapvetően földhözragadt és racionális nép, a Fejvadászok rettenetesen babonások. A fegyvereiket a régi hagyományok szerint elnevezik, és ragaszkodnak hozzá, hogy a puskájukkal együtt temessék el őket. Szokásuk, hogy minden elintézett ellenfelüket számon tartják, nem csak jelentésekben és fejben, hanem kicsit mások számára is jobban látható módon. A szolidabbak csupán a késük nyelére, vagy a puskájuk agyára vésik fel, mások a csuklójuk fölött a bőrükre festetik, vagy egy újabb és újabb karikával jelölik a fülükben az elintézett törvényszegőket. Ezen felül nem hajlandóak sötétedés után enni, mégpedig azért, mert Saltuson éjszaka jöttek elő a patakban a mérgező üvegrákok, akik pontosan ugyan olyanok voltak, mint ehető társaik. A szokás háttere mára már kezd feledésbe merülni, de a babona töretlenül él.
Jóval veszélyesebb szokásuk, hogy elutasítják a hagyományos gyógymódokat, a harci sebesüléseiket csupán beszórják sóval, és vastag, durva cérnával összevarrják. Nem kevés saltusi fejvadász szokott belehalni a seblázba, de akik túlélik, kitüntetésként viselik a hegeiket.
Ha ezek nem lennének elegek arra, hogy furcsán nézzenek a saltusiakra, ott van még másoknak idegenül és durván hangzó nyelvük, ami tele van pergő és torokhangokkal. Az egymás között beszélő saltusiak igen ijesztően hatnak másokra, beszédük leginkább úgy hangzik, mintha éppen halálos komolysággal fenyegetnék egymást. Hogyha más nyelven beszélnek, erős akcentusuk félreismerhetetlen.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 
-=Saltusi Fejvadászok=-
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Ishimaru Hatsuharu
» Part 14 / 11
» Neminra élővilága
» Kaylyn blogja

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Domhan :: Általános :: Fajleírások :: Játszható Fajok :: Saltusi Fejvadászok-
Ugrás: