A Világok közti Világ (Béta fázisú FRPG)
 
HomeCalendarGy.I.K.KeresésTaglistaCsoportokRegisztrációBelépés

Share | 
 

 Saya Whitehill

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Saya
Játékos
avatar


Adatlap
Rang: Bérgyilkos
Mana:
120/120  (120/120)
Játékmód:

TémanyitásTárgy: Saya Whitehill   Csüt. Nov. 12, 2015 8:21 pm

Név: Saya
Nem: Nő
Faj: Ember
Ország: nemzetiség: angol / származás: Domhan

Jellem: Mit szeretnél, ki legyek? Lehetek kurtizán, előkelő kisasszony, tolvaj, koldus. A választék végtelen. Csak bökj rá egyre, és én előadom úgy, hogy nem fogsz hinni a saját szemednek. Ja, hogy a valós jellememre vagy kíváncsi? Fogós kérdés. Egyfelől egy jólnevelt kisasszony vagyok, aminek a szüleim látni akarnak. Tisztelettudó, halk beszédű, visszafogott, szolíd mosolyú, aki képes a kifinomult társalgásra, mindig betartja az etikett szabályait, figyelmes, kedves és bájosan szégyenlős. Mondhatni ártatlan, bár ez hazugság lenne, szóval inkább felejtsd el. Ez vagyok én, legalábbis az egyik részem, hiszen tizenöt év nevelését semmi nem tudja felülírni. Másrészről viszont az az emlékeimből kitörölhetetlen éjszaka megváltoztatott. Kettészakított. Újjászülettem általa. Legalábbis egy részem. Az szókimondó, bohó, kacér, ha kell; melegszívű és számító, kegyetlen és megbocsátó egyszerre. A céltudatosság és önzés úgy gondolom mindkét énemet érinti, ahogy a kedvesség is. Viszont hajlamos vagyok lobbanékony lenni, főleg ha úgy érzem megsértettek, megaláztak, sárba tiportak, és olyankor nem jó az utamban állni. Szeretem a szüleimet, de most már sokkal inkább otthonomnak érzem az Alvilágot, ahol segítettek Önmagam lenni, és túllépni azon az éjszakán. De az biztos, bárki bántaná bármelyik családomat is, az nem menekülhet. A nyomába szegődök, az árnyéka leszek, és a legváratlanabb pillanatban kínálom meg a torkát a késemmel, akár még az ágyban is. És akkor még nagyon finom és nőies vagyok, mert ennél sokkal drasztikusabb gondolatok is hajlamosak megfordulni a fejemben egy-egy elvadultabb pillanatomban, teszem azt, hogy a beleit kihúzzam a gyomrán át, egy apró lyukon keresztül, lassan, komótosan, hogy minél tovább szenvedjen.

Kinézet: Nem vagyok egy égimeszelő, viszont cserébe fürge vagyok. Alig ütöm meg a százhatvanöt centit. A testalkatomra azt mondanám szemet megragadó. A több éves edzés meglátszik, nincs rajtam egy csepp felesleg sem, csak finoman munkált izmok. A mozgásom kecses, könnyed, mintha csak táncolnék. A hajam kékes-lilás - festett -. Alapjáraton szőkésbarna lennék. A szemem színe valahol a kék és a szürke között teng-leng, bár én többségében szürkének mondanám.

Felszerelés: egy kést szeretnék, esetleg kettőt, és jópár apró dobótőrt (ez csak kívánság, nem tudom mennyiben teljesíthető, de lehetőleg nem kékacélból)

Előtörténet:

A kezdetek (15 éves)

Éhes voltam. Fáztam. A kezeim már elzsibbadtak a kötéltől, amivel a hátam mögött összehúzták. A számba rongyot tömtek, a fejemre zsákot húztak, aztán elcibáltak az otthonomból, az angol nagykövetségről, isten tudja hova. Krumpliszsákként lógtam elrablóm vállán, míg le nem dobott a padlóra. A hátam mögött falat éreztem, annak támaszkodva húzódzkodtam ülő helyzetbe, és füleltem, de csak távolodó lépteket hallottam. Hogy mikor volt ez? Nem tudom. Az idő jelentéktelenné zsugorodott, ahogy megfosztva legfontosabb érzékszervemtől, a látástól, a félelemtől remegve vártam. Csak azt nem tudtam mire. A rettegés lassan emésztett fel, a sötétség rágta magát keresztül a pórusaimon, miközben őrjítő gondolataimat a saját halálomról igyekeztem másfelé terelni. Csak nem nagyon sikerült. Elképzelésem sem volt mit akarnak, hiszen nem voltak különleges tárgyaink, sem képességeink – legalábbis én nem tudtam róla. Hacsak nem pénz kellett nekik. De akkor egy kicsit mellényúltak. Volt pénzünk, és igen, én voltam a szüleim szeme fénye, az egyetlen lányuk. Csakhogy a pénz a bankban volt, ők meg éjszaka raboltak el. A távolban megkondították a harangot, ezzel jelezték, hogy éjfél van. Legalább az időt tudtam most már. Vacsora előtt raboltak el, tehát annak már legalább négy órája.

Pislogtam párat, hogy visszafojtsam a könnyeimet, és erőlködve próbáltam keresztülnézni a zsákvásznon, nem sok sikerrel. Valószínűleg nem hagytak a közelemben semmilyen fényforrást, hiszen képtelen voltam bármit is érzékelni. Némán kapkodtam levegő után, a szemem előtt színes pöttyök táncoltak. Alattam a kő hideg volt, és durva, ahogy a hátam mögött is, és bizony szégyen vagy sem, de igencsak ki kellett volna már mennem a mosdóba. A kétségbeesés új lépteket és ritmust szabott a félelmemnek, amely lassan valami másba fordult. Dühbe és gyűlöletbe. Gyűlöltem, hogy ilyen kiszolgáltatott vagyok, gyűlöltem, hogy itt hagytak, egyedül, minden mozgástér nélkül, és szívem szerint kikapartam volna mindegyiknek a szemét. Életemben nem éreztem még ilyen mélyről jövő utálatot, mint ami most bennem tombolt. Ha eddig meg is fordult a fejemben, hogy megpróbáljak elmenekülni, most annál inkább revansot akartam venni, és leverni minden megaláztatást elrablóimon. Csakhogy a taníttatásomban nem szerepelt sem a párbaj, sem a fegyverkezés, sem az ökölharc. Sokkal inkább az etikett, a társalkodás, a művészetek, a zongoraoktatás, a nyelvtanulás. Mindezeket természetesnek vettem, de csak most láttam meg a valóságot: hasznavehetetlen mind, hiszen egyiket sem fordíthattam a hasznomra a jelen helyzetben. Erőt akartam. Hatalmat. Valamit, ami hozzám tartozik, amit kezelni tudok, amivel képes vagyok megvédeni magamat. Ami képes elrejteni, és bármikor a segítségemre lenni, akár még egy ilyen felettébb kellemetlen helyzetben is.

Furcsa érzés vett rajtam erőt, miközben magamban dohogtam. A sötétség, ami eddig fullasztóan telepedett rám, immár oltalmazó takaróként ölelt. Mintha csak melegíteni próbált volna, mint valami láthatatlan köpeny, amit rám terítettek. Zsibongott mindenem, enyhén megszédültem, és kénytelen voltam a falnak támasztani a fejem, hogy ne dőljek a padlóra, de az ismeretlen érzés, ami megszállt, még a magam számára is megdöbbentő módon, de megnyugtató volt. Az engem körülvevő „semmi”, mintha beszélt volna hozzám, csak épp a szavait nem értettem. De már nem volt teljesen idegen. A szívverésem lassan elcsitult, bár a megtorlás gondolata tovább kísértett a fejemben.

- Remélem kényelembe helyezte magát, mert egy darabig még kénytelen lesz a vendégszeretetünket élvezni.

Reszelős, szinte már károgásnak is beillő férfihang törte meg a csöndet, és halvány fénysugár préselte át magát a durva szöveten, amely az órákig tartó feneketlen sötétség után bántotta a szememet. Nem igazán tudtam mit felelhetnék, de lehetőségem sem volt rá a számban lévő rongy miatt, ahogy időm sem, mert egy hirtelen jött gyomronrúgás az oldalamra borított. Köhögve próbáltam levegőt venni, miközben egy durva kéz a ruhámat szaggatta rólam.

- Addig is, hogy ne unatkozzak, úgy gondoltam elszórakoztatom magam. A fiúknak ott vannak a kurvák, de én nemesebb vadakat részesítek előnyben.

A hideg már a bőrömet csípte, a melleim fedetlenek voltak, ahogy az ölem is, és bár próbáltam összeszorítani a térdeimet, a combjaimat, a férfi ellen esélyem sem volt. Erőszakot vett rajtam, miközben én zokogva, a rongyba kiabálva ordítottam bele a fájdalmamat az éjszakába. Éreztem, ahogy a vér síkossá teszi a combomat, hallottam az idegen rekedtes zihálását, nyögését, és akkor, abban a pillanatban végérvényesen megváltoztam. A gyűlölet és sötétség elnyelt, magába zárt, és rabul ejtett. Letaglózva az érzéseimtől és a férfitől, immár moccanatlanul feküdtem, és egyszerűen csak hagytam, hogy belém ivódjon a rémálom alatt minden, ami képes a gyenge, használhatatlan úrinőből harcost, gyilkost faragni. Mert immár nem csak a vérére, az életére is vágytam annak, aki rajtam mozgott, és elvette végérvényesen a lehetőségét annak, hogy normális életet éljek, hogy szeressek, hogy családom legyen, és legfőképpen tisztességem. Gyűlöltem lényem minden cseppjével, teljes szívből, és a saját kezemmel akartam megölni, hogy lássam, ahogy az élet elszáll a szeméből. Már maga a gondolat is megdobogtatta a szívemet, miközben a férfi feltápászkodott rólam egy büfögés kíséretében.

- Ez jól esett. Remélem te is legalább annyira élvezted, mint én.

A röhögését a dörzspapírhoz tudtam hasonlítani, a szagát meg nagyjából egy mindentől bűzlő kukához. Bemocskolt. Megfertőzött. Belémvájta magát szó szerint és átvitt értelemben is, és ezzel elérte azt, amit még senki: minden figyelmem rá irányult. Minden információt elraktároztam magamban, amit érzékeltem belőle, mert TUDTAM, hogy meg fogom keresni, és kivájom a szívét. Csak idő kérdése.

Négy évvel később (19 éves)

- Az istenit Castus! – söpörtem le magamról az alvilág egyik jeles képviselőjének kezét, aki épp a fenekemről vett mértéket közel sem visszafogott módon, aminek okaként elvesztettem a célbadobásra kötött fogadást. Villámló szemekkel fordultam meg, és kevertem le neki egy nyaklevest, de ő csak vigyorgott, mint a tejbetök. Sóhajtva léptem az asztalhoz, és kortyoltam bele a boromba. Hiába, vannak szokások, amiken nem tud vagy éppen nem akar változtatni az ember, és nekem ez pont az volt. Nem voltam hajlandó sört magamhoz venni, vagy bármilyen más, ihatatlannak tűnő szennyet, csakis bort. – Reménytelen eset vagy.
- De csak mert ilyen csábító kis cukorfalat vagy.
- Ne hízelegj, inkább hozd ide a tőreimet, ha már miattad vesztettem. – intettem a tábla felé, majd körbenéztem a teremben. Ismerős arcokat láttam mindenhol. És nem a szüleim jóvoltából.

A négy évvel ezelőtt történtek után, másnap reggel, ha nem is sértetlenül, de a váltságdíjért cserébe visszaszolgáltattak a családomnak. Hetekig ki sem engedtek a házból, még a széltől is óvtak, és én nem bántam. Elzárkóztam a világtól, és elbújtam besötétített szobám mélyén. Nem hagytam, hogy elhúzzák a függönyöket, és fényt engedjenek be. Az ásító „semmi” lett a dajkám, a tanítóm, az altatóm. Ittam magamba fénytelen ragyogását, hagytam, hogy átjárja a testem, a lelkem, a sejtem legapróbb atomjait is. Játszottam vele, mint egy újszülött, aki igyekszik megtapasztalni a világot, próbálgattam, mint egy új ruhát, és mit ne mondjak, tetszett, amit tapasztaltam, bár ez olyan kevés volt ahhoz képest, amire vágytam. Az, hogy képes voltam beleburkolni magam, és szinte már láthatatlanná válni mások szeme előtt, ha rám nyitottak, nem volt elég ahhoz, amit elterveztem. Ahhoz Hatalom kell, nem pedig egy csintalan kölyök játszadozása. Megkérhettem volna a szüleimet, hogy szerezzenek nekem tanítót, de ha megtudták volna az okát, valószínűleg azzal a lendülettel küldtek volna vissza a Földre. Nekem pedig eszem ágában sem volt elhagyni Domhant. Itt születtem, itt nevelkedtem, és itt ért sérelem, amit bármi áron, de meg akartam torolni. Így hát a nyakamba vettem a várost. Egy tolvaj kölyköt kaptam el, és vele üzentem az Alivlágba, hogy segítségre van szükségem jó pénzért cserébe. De így is heteket kellett várnom, mire felvették velem a kapcsolatot. Az alatt az idő alatt éreztem, hogy figyelnek. Az érzékeim kiélesedtek az elrablásom óta, és igyekeztem őket fejleszteni is, mikor éjszakánként kiszöktem a házból, hogy megbújva házak, kocsmák tetején hallgatózzak, és próbáljam észrevenni a változásokat a levegőben, a hanglejtésekben, a mozdulatokban. Végül Castus volt az, aki találkozott velem, és felvállalta az oktató szerepét. Kiderült, hogy a tőrök állnak nekem kézre leginkább, így a többit hanyagoltuk is, de a kis szúrófegyverekből alapos oktatást kaptam. Ő volt az is, aki elmagyarázta nekem, hogy mivel nő vagyok, a szemtől-szemben felállás nagyon ritka esetben működne, és sokkal jobban tenném, ha orgyilkosnak tanulnék. Ahogy a természeti adottságaimat sem vethetem el, hiszen a csábítás a legjobb módja annak, hogy a kiszemelt áldozatot ártalmatlan birkává változtassam.

- Tessék csibém. – lépett elém Castus, és nyújtotta felém a tőröket cinkos mosollyal.
- Ezerszer kértelek, hogy ne hívj csibémnek. – húztam össze a szemöldököm, ahogy rosszalló pillantást vetettem rá, miközben elvettem a fegyvereket, és a combomra erősített tokokba dugtam őket.
- Akkor hercegnő. – vonta meg a vállát még mindig vigyorogva, és ledobta magát a velem szemben lévő székre.

Ellágyulva szemléltem az arcát. Nem volt jóképű, de volt valami megkapó benne. Talán a nevető kék szempár, ami az arcát uralta, és hazudott hűséget, szerelmet, miközben ezeknek a szavaknak még a jelentését sem ismerte. De nem bántam. Bár ő volt az, aki megmutatta nekem a testiségben rejlő örömöket, szerencsére nem szerettem bele. Viszont megbecsültem, mint barátot.

- Nem azt mondtad, hogy ma valami bál lesz nálatok?
- Ó, a fenébe….el is felejtettem! – pattantam fel a székből, mint akit rugóból lőttek ki. Futó puszit nyomtam a szájára és elviharzottam.

Útban a kirendeltségre sötétséget vontam magam köré. Nem akartam felkelteni az emberek figyelmét, legfőképpen a városőrökét. Nesztelenül osontam, miközben hálát adtam Quinnek, hogy ha nem is túl sokat, de valamennyit megtanított a sötétség használatáról az elmúlt két évben. Nem egy túl barátkozós típus, és csak hosszas rábeszélések árán volt hajlandó arra, hogy leckéket adjon nekem a sötétmágia használatáról. De mélyebben sosem ment bele, inkább csak az alap dolgokat mutatta meg és gyakoroltatta velem végtelen hosszú időkig, mígnem már azt éreztem, hogy ha még egyszer "palástot" kell öltenem, bizisten lenyomom a torkán a késemet. De még így is hálás voltam neki, mert az ösztönből használatról még én is sejtettem, hogy nem feltétlenül egészséges rám nézve. Ő volt az egyetlen sötétmágia használó ebben a bandában, és nagyon is hasznos volt a tudása. Pont ezért akartam volna tőle tanulni, de csak addig tudtam, amíg hagyta. Aztán ultimátumot adott Castusnak: vagy hagyják magának, hogy végezze a munkáját, engem meg lekoptatnak róla, vagy elszegődik máshová. Szóval maradtam tanár nélkül, mondhatni félkészen. Tudtam használni az adottságomat, de... Nem voltam a mestere. Közel sem. De amit tudtam, az már elég volt arra, hogy el tudjak rejtőzni, követni tudjak valakit, lopakodni, elsötétítsem az arcvonásaimat, és bejussak olyan helyekre, amikről akár még tudnom sem lenne szabad. De arra már rájöttem, hogy tőle nem azokat a trükköket tanulom meg, amit a mágia központban oktathatnak, szóval ha valami ütősebb dolgot is tudni akarok, akkor bizony el kell látogatnom oda. Pedig semmi kedvem nem fűződött hozzá, pláne, hogy az erőszaktevőmet sem sikerült még kézre kerítenem. Pedig az elsődleges cél ő volt. Ahhoz viszont, hogy úgy meg tudjam kínozni, ahogy elterveztem, a tudásom jelenleg édes kevés.

Az ablakon szöktem be a szobámba, gyorsan lefürödtem, felöltöztem, aztán könnyű, visszafogott mosollyal, elegáns öltözetben, előkelő hölgyhöz méltón vonultam le a nagyterembe, és vegyültem el az arisztokrácia berkeiben, amihez egyáltalán nem fűlött a fogam. De a kötelesség az kötelesség, és sosem bújtam ki alóla. Amúgy is, az, hogy két világban éltem egyszerre, amik ennyire különböztek egymástól, legalább kirángatott az unalom és közöny markából. Az adrenalin és a vadászat izgalma volt az, amire egész életemben vártam, és amit sosem fogok kiengedni a kezeim közül bárki bármit is mondjon.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Tiarnaí
Főadminisztrátor
avatar


Adatlap
Rang: Világteremtő
Mana:
5000/5000  (5000/5000)
Játékmód: Ádáz

TémanyitásTárgy: Re: Saya Whitehill   Csüt. Nov. 12, 2015 10:11 pm

Hódolatom és Tiszteletem!

Átrágva magam a történeten meg kell hogy mondjam tetszett Very Happy Ez persze magával kell hogy vonja az általános tényt miszerint el kell hogy fogadjam és engednem kelljen játszani. Egyáltalán nem nehéz szívvel mondom de az előtörténetet elfogadom Very Happy

Kezdő értékek:
- Mana: 120
- Pénz: 4000 arany (gazdag család maximális arany) 
- Rang: Bérgyilkos 

Illetve kezdő képességként ezt felírhatod magadnak, 5 dobótőrrel, és 2 rendes tőrrel együtt:
Homály: Egy adott területen a varázshasználó csökkentheti a fény erejét, kisebb körben akárt teljes sötétséget is létrehozhat, ami csak számára átlátható

_________________
Yohohohohohohoooooo!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://domhan.netboarder.com
 
Saya Whitehill
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» (Unazaki) Saya
» Ariku Saya
» Kenshiro Suiren (Ariku Saya)
» Isumi Saya
» A két cuki kislány, Haru és Saya

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Domhan :: Karakteralkotás :: Előtörténet-
Ugrás: