A Világok közti Világ (Béta fázisú FRPG)
 
HomeCalendarGy.I.K.KeresésTaglistaCsoportokRegisztrációBelépés

Share | 
 

 Allnar Achret elveszett feljegyzései II. - Domhan ostroma

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Gemorick
Admin
avatar


Adatlap
Rang: Saltusi Lovagrend nagymestere
Mana:
1200/800  (1200/800)
Játékmód: Ádáz

TémanyitásTárgy: Allnar Achret elveszett feljegyzései II. - Domhan ostroma   Vas. Nov. 20, 2016 5:39 pm

A Rituálé előtt 2 évvel, a Hómedve havának tizenhatodik napján.

Vérszagú, hagymázas remegésbe burkolózó sötétség.
Nem tudtam kinyitni a szemeimet. Hiába erőlködtem- csak a testemet rázó lázas reszketést erősödött fel.
Mi történt velem?
A bőröm mintha kiégett volna, akár egy puszta szikes, repedezett földje. A bal oldalam teljesen elzsibbadt és megdagadt, száraz nyelvemtől alig tudtam nyelni. Mégis a vakság...Az volt a legrosszabb.
Megpróbáltam felemelni a kezemet és engem lepett meg a legjobban, hogy az engedelmesen mozdult. Ideges gyorsasággal futtattam végig az ujjbegyeimet az arcomon. A járomcsontom fölött valami kemény, szikkadt burok peremébe ütköztem. Nekifeszítettem a körmömet: felrepedt és finom, ragadós porként tapadt a bőrömhöz. Vér.
Sietve szaggatni kezdtem a szemhéjaimat lezáró vart, nem törődve vele, hogy esetleg felsértem magamat. Ha lett volna elég levegő a tüdőmben, és a szám nem olyan, mintha egy rongycsomót tömtek volna bele, örömömben felkiáltottam volna, amikor sikerült felnyitnom a bal szememet.
Légzésem lassan elcsitult, a pánik zsibbasztó görcse felengedett a tagjaimban. Óvatosan megmozgattam karjaimat-lábaimat. Úgy tűnt, egyben vagyok. Az oldalam fájt. Rendben. A homlokomon kitapintottam egy hosszú, sekély sebet. Nem vészes.
Egy percig még mozdulatlanul vártam, tekintetemet makacsul a felettem feszülő sátorponyvára szegeztem. Odakint esett az eső, hallottam a vízcseppek visszhangzó kopogását. Mintha az ég akarta volna eltörölni a tegnapi nap nyomait.
A mellettem lévő tábori ágy felől reszelős nyögés hallatszott, majd rögtön utána halk, óvatos léptek, és kisvártatva pörkölt árnyafű és kalikan illata furakodott az orromba. Fojtott szóváltás következett, aztán vízzubogás. A léptek közeledtek.
- Hogy van, kapitány...?
Óvatosan a hang irányába fordítottam a fejemet. Egy gyógyító közeledett: fekete posztóruhás, harmincas évei elején járó asszony, kezében halványsárga folyadékkal teli agyagtállal.
Kapitány.
- Én.. a csata.. az osztagom..? - préseltem ki magamból az erőtlen szófoszlányokat.
A nő letelepedett az ágy szélére, és a számhoz tartotta az edényt. Mohó kortyokban nyeltem a fanyar, gyantás ízű italt. A torkomban feloldódott az agyagszerű gát, végre akadálytalanuk hatolt a levegő a tüdőmbe.
- Máris jobb, ugye? - mosolygott rám az asszony, és egy tiszta gyolcskendővel nekilátott, hogy letörölje az arcomról a rászáradt vért. Egyszerre voltam hálás és éreztem kiszolgáltatott helyzetemet megalázónak.
- Az osztagom...? - ismételtem rekedten.
- Custos hadúr azt üzeni, ne aggódjon. A veszteségeik igazán csekélyek.
- Csekélyek.. - hebegtem hitetlenkedve. Emlékfoszlányok rebbentek el a szemem előtt, egy pillanatra majdnem elvesztettem az eszméletemet
- Nincs csekély veszteség... tragédiák vannak és még nagyobb tragédiák... - folytattam félig önkívületben. - És vér, temérdek vér...
Remegve emeltem szemem elé a kezeimet, meredten bámultam rozsdavörös foltokkal szennyezett ujjaimat. Pár órája, egy napja, egy élettel ezelőtt ott voltam az ostromlott város egyik valaha fenséges sugárútján, és most tehetetlenül reszkető ujjaim a kovath'eretem markolatára fonódtak biztosan. A nyereg ringott alattam, az amibarám ide-oda hányta a fejét - nem tetszett neki az átható vérszag. Nekem sem tetszett, de minden erőmet megfeszítve közömbösséget színleltem. A mögöttem álló 36 ifjú achret előtt nem mutatkozhattam gyengének.
Katona vagy. Emlékeztettem magam, ahogy tekintetem átsiklott az egyik utcát barikádként eltorlaszoló elf tetemek felett, és visszanyeltem a számba tolakodó epét. Próbáltam elhitetni magammal, hogy csak szobrokat látok, bábukat, vagy akár krumpliszsákokat, csak ne kelljen szánalmat éreznem, gyengeséget mutatnom, és mindenekelőtt ne hányjam el magam háromtucat ifjonc szeme előtt. Katona vagyok. Az Achet törzs képviselője. Ennek a szerencsétlen csapatnak a kapitánya. Legalább benned legyen tartás, Allnar!
Tudtam, hogy a kapitányi rangot egyedül a származásom hozta meg, és Custos azért osztott engem ide, a hátvédbe, hogy véletlenül se legyek útban, de attól még a felelős voltam az embereimért. Ha soha nem tanultam meg vezetni, most kénytelen leszek: harminchat fiatal, akiknek az én döntéseimen függ az élete: Maga a megtestesült rémálom. Eddig elkerültük az elfekkel való konfrontációt, de nem bujkálhattunk örökké.
- Uram...- szólított meg félszegen Issian s'arut, a helyettesem. Ismertem kislány kora óta, sokszor hagytam neki és még pár lurkónak, hogy lecsússzanak a teremmagas gabonahalmok oldalán, és ez a régi kötődés most feszélyezte. - Uram... Kantan és Timaris visszajött. Mindketten kisebb csapatokat láttak a párhuzamos utcákon haladni. - a lány tekintetében szilaj izgalom égett. A fiatalság önmagába vetett kérészéletű hite. - Megpróbálnak bekeríteni minket.
Feszesen bólintottam, és igyekeztem magamra ölteni a Custostól ellesett komoly, mégis tettre kész izgalommal vibráló arckifejezést. Felteszem egy kényszeredett fintornál nem sokkal sikerülhetett jobban.
- Fordulunk. - adtam ki szárazon a parancsot és megragadtam az amibarám kantárját. - Visszamegyünk egy húsz marnodnyit, és áttérünk a délkeleti utcára. Hátba kapjuk őket.
Az állat készségesen engedelmeskedett, a bőrbe burkolt paták alig adtak ki valami hangot. Rajtam kívül csak tíz harcos jött hátason: Thakar'Amasosok és lándzsások, akiknek ha úgy adódik a helyzet, visszavonuláskor három másik társukat kell kimenekíteniük. Nem voltam róla meggyőződve, hogy a kadmetektől ellesett technika mennyire fog működni ilyen távol a Terakhi pusztáktól, de pár veterán a hadvezetésben ragaszkodott hozzá. Custos csak morgott, de Onne pártja leszavazta. Én személy szerint csak céltáblának éreztem magam a patás hátán.
Amint lekanyarodtunk a sugárútról, megszaporodtak a korábbi összecsapások nyomai. Eldobott fegyverek, horpadt pajzsok, törött nyílvesszők, és halottak. Rengeteg halott. Felakadt szemű, bezúzott koponyájú fiatalok, akiknek görcsbe fagyott ujjai között még mindig ott volt a kardjuk. Összeroncsolt, véresre vagdalt tetemek: az agretur aláírása. Halottak, akiknek végtagjait még mindig súlyos jégkoloncok húzták le, nyakukat thakar’amas durva harapása nyitotta fel.
Az elesettek majdnem mind elfek voltak. Hősiesen védték a városukat utcáról-utcára, házról-házra. A csatát már most megnyertük. De ezt a várost soha nem mondhatjuk magunkénak: A halott elfektől senki nem veheti el az önfeláldozás érdemét. Vérükkel megváltották a jogot efelett a föld felett. Mi csak ostoba betolakodók lehetünk valami nagyobb és nemesebb árnyékában. Szánalmas bábok, akiket úgy rángat ide-oda egy őrült, ahogy neki tetszik…
Eszembe jutott egy régi vers utolsó strófája.

„Ím, így vonul át holtakon taposva
részvétlen seregünk egy újabb temetőn…”
- Uram...!
Az Amibarán hirtelen prüszkölve felágaskodott, én pedig elvesztettem az egyensúlyomat. Ha Issian nem kapja el a patás kantárját, levet a hátáról. Zihálva kapaszkodtam a nyeregkápába és ügyetlenül visszatűztem a kovath’ eretemet a tokjába. Az előbb majdnem felvágtam vele a saját combomat. Kínos halál, de nem hiszem, hogy bárki meglepődött volna rajtam.
Akkor azt hittem, hogy a hátasom már nem bírta tovább a tömény halál-szagot, hogy nem tud tovább küzdeni az életösztöne ellen és menekülni akart – de az okos állat sokkal hamarabb megérezte a veszedelmet, mint mi.
Az egyik pillanatban az utca még üres volt, aztán fellobbant a levegő – mintha aranyfényű villám csapott volna elénk- aztán egy tucat nyílvessző robbant elő a semmiből.
Felordítottam. A félelem és a düh úgy tört fel belőlem, mint az keleti kátránytavak forró, fekete gejzírjei. Az évek alatt belénknevelet mágikus kontroll gátja átszakadt: a jégmágia elemi erővel tört elő belőlem, az elf nyílvesszők pedig csattanva fúródtak az előttem magasodó kilenc láb magas jégfalba.
Remegő kézzel húztam elő a sarlókardomat, közben próbáltam nem arra gondolni, amit az előbb tettem. Gyenge jégvarázsló voltam, még rosszabb katona, de én reagáltam először. Mögöttem még csak most eszméltek az ifjoncok. Surrogva tekeredtek ki a Thakar’Amasok, vadászlándzsák szelték a levegőt. Issian már kiadta a parancsokat az agreturosoknak. Egy áldás ez a lány… Az ő ötlete volt az osztagalakítás is: egy íjász vagy thakar’amasos, egy agreturos, lándzsás, vagy sarlókardos harcos meg egy jégmágiában jártas katona alkotott kicsi, könnyen mozgó, egymást védelmező csapatot.
- Kapitány, készen állunk. – Timaris felzárkózott mellénk. Ő volt a mi kis csoportunk mágusa.
A hangját alig lehetett hallani az újabb becsapódó nyílvesszőhullám zajától. Az új találatoktól jégtorlaszom kezdett repedezni. Itt volt az ideje a támadásnak.
Az igazán jó katonák könnyen megőrzik a lélekjelenlétüket minden helyzetben, gyorsan felmérik a lehetőségeket és annak függvényében döntenek. Bennem nem maradt hely az elemzésnek, helyét átvették a berögzült mozdulatok és a zsigeri félelem.
Issian felugrott mögém az amibarára, én pedig a patás oldalába vágtam a sarkamat. Timaris futva is tartotta velünk a tempót. A felénk reppenő elf nyílvesszőket vagy súlyos jégkoloncok térítették el a céltól, vagy az amibarám agancsáról sarjadó jégoszlopok fogták fel. Más esetben lenyűgözött volna az ifjú vadász találékonysága, de most csak az előttünk álló elf osztagra tudtam koncentrálni. Tizenhatan voltak, négyen azokkal a különös pengés botokkal felszerelve, a többieknél íj és kard. Elszánt, haragos, rémült tekintetük szinte égetett… aztán az amibarám közéjük csapott. Issian Thakar’Amasa dühös kígyóként sziszegve szelte a levegőt, az éles farkasagyarak nyomán vérszalag úszott körülöttünk. Hátasom leszegett fejjel rontott előre, Timaris varázslata pedig jégtüskékkel csipkézte végig agancsa ágait. Kovath’Eretem szinte magától mozgott, miközben próbáltam távol tartani mindenkit, aki valahogy elkerülte Issian fogasostorát. Egy idősebb, nehezebb páncélba öltözött katona tört felénk, vértezetéről ártalmatlanuk csúsztak le a farkasagyarak. Egyik kezében a kardja villogott, a másikban pedig karcos hangon csengő kristályszilánkok gyűltek, amik a következő pillanatban kilőttek a helyettesem felé.
Issian az első dolgot cselekedte, ami eszébe jutott: Maga elé kapta a karjait és vastag jégburkot növesztett rájuk. A kristályok nagy része belecsapódott, de két-három nagyobb szilánk gellert kapott a kemény jégen. Éles fájdalom hasított a homlokomba, ahogy az egyik végigvágott rajta. Tekintetem elé hamar vérfüggöny ereszkedett, épp csak annyit láttam még, hogy az elf mágus felénk vetődik. Találomra, félvakon és rettegve csapkodtam jobbra-balra a sarlókardommal, a penge majdnem kifordult a kezemből, amikor belevágott az elfbe. A férfi felhörrent, majd elvágódott, kirántotta a fegyvert a kezemből. A tiszta megkönnyebbülés hulláma csapott át rajtam és megpróbáltam kitörölni a vért a szememből – aztán az Amibara megremegett alattam. Issian kiáltott valamit, aztán éreztem, ahogy levetődik mögülem. Nem kapcsoltam időben, nem voltam elég gyors - hűséges hátasom egy pillanatig még tartotta magát, aztán a lábai kibicsaklottak alóla. A földre zuhantunk, és én felüvöltöttem kínomban. A fájdalom úgy cikázott végi az oldalamon, mint egy lángoló, tüskés kígyó. Aztán jött a sötétség.

A hangzavarra ébredtem. Odakint mintha a fél sereg kiabált volna, egymás szavába vágva, zagyván. Elkínzott sóhajjal próbáltam az oldalamra fordulni, és visszamerülni a gyógyító alvásba. Nem sikerült.
A kinti hangzavar bekúszott a sebesültek sátrába is – ráadásul hangosabban, mint valaha. Még túl kába voltam, épphogy csak felfogtam pár mondatfoszlányt.
- … menjenek odébb, el kell látnom…
- Csak kapnám a kezeim közé…
- … biztos, jól van, uram?
- Üljön már le, mindenre ami szent! nem bírom nézni…!
- Nem látta valaki Ninarast? Ninaras hol vagy már?!
- … karóvirágot és szárított tunapot, legalább két marékkal…
- Rengeteg vért veszíthetett…
Ebből nem lesz alvás. – sóhajtottam és felküzdöttem magamat a könyökömre. A sátorba egy legalább tíz fős csapat nyomakodott be és a gyógyítók hiába próbálták kiebrudalni őket, hogy nyugodtan elláthassák azt az egy sebesültet, akit kísértek.
- Kian hadúrnak pihenésre van szüksége! – csapott magasra a főszanitéc hangja mire végre a kíséret tagjai lassan, magukban morogva kiszivárogtak. Én pedig csak ültem dermedten, és hitetlenkedve néztem a hórihorgas Herah vezért, egyenes tartását, kemény, arcvonásait, amik semmiről nem árulkodtak, kivált nem a fájdalomról… és ekkor észrevettem megcsonkított jobb karját.
A sebesülés rendkívül súlyos volt, de a hadúr még csak nem is remegett. A seb tiszta volt, ide villogott a szilánkos végű csont fehérje. A sérülés felületének enyhe, hideg csillogása arról árulkodott, hogy Kian maga fagyasztotta le a karját, hogy gátolja a vérveszteséget.
Elöntött a szégyen. Én minden alkalommal szánalmas szűköléssel viseltem a sebeimet, Kian Herah pedig láthatóan nyugodtan átsiklik afelett, hogy egy életre megnyomorodott.
Nem sokat töprenghettem ezen, mert újra elhúzták a sátor ajtaját és Custos sietett be. Pár halk szót váltott Kiannal – barátságosabban, mint valaha sejteni lehetett volna, majd a sebesült hadúr vállára csapott. A főápoló kis híján gutaütést kapott ettől a támogató gesztustól, és sebesen elhessegette Custost. Egykori kapitányom némi szabadkozás után búcsút vett Kiantól, és még egyszer körülnézett a sátorban – természetesen észrevett engem.
- Allnar, te szerencsétlen hülye! – bődült el szinte vidáman, és öles léptekkel átvágott a tábori ágyak között. Mögötte az egyik gyógyító sietett.
- Uram, azt hiszem Allnar kapitánynak pihenésre van szüksége...!
- Badarság. Allnar rendszeresen szorul döglődő amibarák alá. Fel sem veszi az ilyesmit.
- Minden rendben, már elég jól vagyok – biztosítottam sietve magam is a gyógyítót, aki mormogva és buzgón az ősök szellemeit emlegetve távozott. Custos az ágyam mellé húzta az egyik kötszeres ládát és leült. Pár pillanatig csak fejcsóválva merengett siralmas állapotomon.
- Meddig akarod még foglalni a helyet az igazi sebesültek elől?
Kényszeredetten elmosolyodtam.
- Csak úgy tudok állva maradni, amennyire egy újszülött szarvasnak megy… leszámítva, hogy nekem még kapaszkodnom is kell.
- Apróság. – vigyorgott bátorítóan Custos és felkapta az ágy melletti asztalon álló agyagtálat, majd beleszagolt. – Hmm. Ilyen jó italt még mi sem kapunk. Ányafű párlat, némi kherassi áfonyával, ha nem csal az orrom. Talán a mákonyt kihagyhatták volna belőle, de így én sem akarnék lelépni innen…
- Mi van az osztagommal? – szakítottam félbe a vizsgálódását türelmetlenül.
- Megüzentem, hogy ne aggódj, nem? – sóhajtott majd megdörgölte a halántékát.- Két embert veszítettetek, van pár könnyebb sebesült. Jobban jártatok mint a többi osztag…
- Kiket? Kik haltak meg? Custos, ne kertelj, tudni akarom! – követelőztem. Ott és akkor fel sem merült bennem, hogy egy egyszerű kapitánynak nem ilyen hangot kell megütni egy hadúrral szemben.
- Orsist és Kantant. Sajnálom.
Sóhajtva dőltem vissza a párnámra. Kínzó, szúrós üresség kavargott bennem. Ha nem vagyok olyan esetlen, talán megmenthettem volna őket…
- Allnar. – emelte fel a hangját Custost. – Mint felettesed, megtiltom, hogy magadat okold ezért. Lesznek még veszteségeink, de neked, nekem és itt mindenki másnak is az élőkkel kell foglalkoznia. A halottakért már nem tehetünk semmit.
- Haza kellett volna vinnem őket. Az én dolgom, hogy egyszer még hazamehessenek…
- Akkor vigyél haza belőlük amennyit csak tudsz. Intézd úgy, hogy túléljék, elvégre, a fenébe is, te vagy a nyavalyás kapitányuk!
Hosszú, kellemetlen csönd elepedett ránk. A sátorban kátrány és tüzesedő vas szaga terjengett. A gyógyítók fojtott hangon beszéltek. Egy perc múlva sülő hús és pörkölődő szőr kellemetlen illata csatlakozott az előbbiekhez. Nem is kellett felnéznem, hogy tudjam mi folyik éppen: egy olyan komoly esetben, mint egy kar elvesztése, muszáj kiégetni a sebet. Kian vagy elvesztette közben az eszméletét, vagy egy hang nélkül tűrte a beavatkozást.
- Mi történt vele? – fordultam kicsit később Custoshoz. A hadúr arcát egy pillanatra a mélyről jövő, éjsötét harag dúlta fel.
- Mikor már mienk volt a város, a maradék védő le akarta tenni a fegyvert. Kian el akarta fogadni a megadást, de Onne… az a akstaric av derkant, rittum sis Mazmic!
Feszülten, egyre növekvő balsejtelemmel vártam a kirohanása végét. Pár gyógyító felénk fordult, de amilyen rémisztő volt Custos haragjában, nem akarták rendre utasítani az iménti trágár megjegyzéséért.
- Mondd tovább.
Custos vett egy mély, reszelős lélegzetet, látszott, hogy csak nehezen kerekedik felül a haragján.
- Onne nem törődött olyan aprósággal, hogy az ellenfél kezében nincs fegyver. Rájuk rohant oldalról, és mindegyiküket megölte. Fegyvertelen, megadásra készülő elfeket! Terakant, asis mit…Aztán mikor már bokáig állt minden a vérben Kian kérdőre vonta… - elfintorodott- A mi szeretett Arkdurunk pedig félreérthetetlenül állást foglalt. Onne, amilyen egy vérespofájú gennyláda, odáig vitte az egészet, hogy Kian kénytelen volt párbajra hívni. Veszített. Megfizetett a becsületéért…nem úgy mint mi, akik csak néztünk és elfordultunk ahelyett, hogy tettünk volna valamit.
Csak hallgattam és nem jutottam szóhoz. Hát idáig jutottunk. Megfosztanak minket a becsülettől, tartástól, könyörülettől, mindentől, amire büszkék lehettünk… Hogy nézzünk ezek után egymás szemébe szégyenkezés nélkül? Hogy hívjuk magunkat Ark’Seguthnak?
- Allnar. Lenne egy nagy kérésem.
- H-hallgatlak. – bólintottam, és az ányafű italomért nyúltam. Hirtelen kívánni kezdtem a mákony okozta kábultságot. Még a csata kísértő képeit is szívesebben viseltem, mint a jelen rémálmait.
- Tudom, hogy írogatsz, hogy lejegyzed ami történik… - folytatta Custos- Annyit kérlek: ne hagyd abba. Még szükség lehet arra, hogy egyszer megtudják az igazat rólunk.
Erőtlenül bólintottam. Ez talán egy olyan feladat, amivel én is boldogulok. Az fel sem merült akkor bennem, hogy honnan tud Custos arról, hogy naplót vezetek. A háborúnk krónikája, valaki olyantól, akit nem Beldar tart pórázon? Lehet, hogy valamikor, talán évek múlva még jelenteni fog valamit. Custosnak igaza lehet… Igaza van!
Végignéztem a hosszan sorakozó tábori ágyakon. Sebesült, megcsonkított, tönkretett seguthok.. a fivéreim és nővéreim, akik nem ezt érdemelték. Akiknek joguk lett volna a teljes élethez, joguk lett volna hazatérni. Talán mind így fogunk kikerülni ebből az egészből. Talán még rosszabb helyzetben. De ha elég bátrak vagyunk, akkor talán egyszer hazatérhetünk. Azok pedig akik gyávák meghalni, azoknak, Allnar, meg kell próbálnia túlélni.

Eszembe jutott a vers utolsó két sora.

Ím, így vonul át holtakon taposva
részvétlen seregünk egy újabb temetőn
Győztünk, de tudjuk, minden hiába
mert a végcél ott van pont, a lábunk előtt.


Igen, azt hiszem ezzel fogom kezdeni a háborúnk gyászos krónikáját.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 
Allnar Achret elveszett feljegyzései II. - Domhan ostroma
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Niiri-falu
» Az Elveszett Világ Napjai
» [Küldetés] Az elveszett ereklyék fosztogatói
» Elveszett Falu, Kína
» Raven Sutter feljegyzései

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Domhan :: Általános :: Könyvtár :: Krónikák :: Ark'Seguth-Elf háború :: Ark'Seguth források-
Ugrás: